|
Pál
apostol
A
világot, amelyben Pál munkálkodott, a
keleti-hellenisztikus szinkretizmus, azaz a nyugati és
a keleti kultúrák óriási, állandó keveredése
jellemzi. A legkülönbözőbb vallások találkoznak
egymással. Új vallási közösségek jönnek létre,
melyek mind-mind számos követőre találnak a sors
hatalma alól megváltást keresők, isteni oltalmat
és életet remélők között. Keletkezőfélben
van a gnózis, az a filozófiai- vallási mozgalom,
amely a 2. században majd halálos fenyegetést jelent
a kereszténységnek. A sztoikus filozófia a világpolgárságot
hirdeti. A római birodalom a Földközi-tenger térségének
népeit egyesíti saját uralma és közigazgatása
alatt. Egységes lesz a jog, a pénz, a mérték, a súly
stb. Római utak kötik össze egymással a legtávolibb
tartományokat. A kereskedés és a közlekedés virágkorát
éli. Egységes nyelv támad, az úgynevezett koiné-görög.
Mindezeknek a tényezoknek döntő jelentőségük
van Pál életművében, mely az Egyház történelmi
jelentőségű fordulatát jelzi.
Pál
akkor tért meg és lett az ősegyház tagja, amikor
az kezdett elszakadni a választott néptől, s hozzálátott
a birodalom pogány népeinek misszionálásához. Az Ószövetséghez
ragaszkodó kereszténység jelentéktelen szektává válik:
a küzdelmek idején még megvan, de végül a harcok áldozata
lesz. Pál a Törvénytől függetlenné vált új
irányzat teológusa és előharcosa lett.
Életéről
kevés információnk van. Egyetlen dátumot sem lehet
pontosan meghatározni. Egyes adatokat -- mindenekelőtt
életének utolsó és mindenképpen legjelentősebb
évtizedéről -- leveleiből és az Apostolok
Cselekedeteiből tudhatunk. Maguk a levelei azonban
az apostol egyéniségének, hitének és gondolkodásának
megragadó képét nyújtják.
Pál
a világ felé nyitott diaszpóra-zsidóságból származott.
(Mintegy ötmillió zsidó élt akkoriban Palesztinán kívül.)
A kilikiai Tarzuszban született, a Szíriát és KisÁzsiát
összekötő út mentén, a szinkretizmus központjában.
Gyaníthatóan a középső társadalmi szinthez
tartozott. Atyjától városi és római polgárjogot örökölt.
Jellemző a diaszpóra- zsidóságra és Pál családjára
is a zsidó hagyományokhoz való ragaszkodás (vö. Fil
3,5; Róm 11,1; 2Kor 11,22). A család Benjámin törzsének
tagja volt. Lehetséges, hogy a galileai Giskala volt
ősi otthonuk. Pált tulajdonképpen Saulnak hívták,
mint a Benjámin törzséből való első királyt;
de már születésekor megkapta a római Pál (Paulus)
nevet is.
Személyiségének
megértésében döntő az a tény, hogy tudatosan a
zsidóság szigorú irányzatához, a farizeizmushoz
csatlakozott, és sok kortársánál buzgóbban
ragaszkodott hozzá (Fil 3,5; Gal 1,14). Lehetséges,
hogy Jeruzsálemben az idősebb Gamalielnél tanult
(ApCsel 22,3).
Származásával
összhangban áll mozgékony szelleme. Jól beszélt görögül,
ismerte a hellén műveltséget. Úgy látszik,
bizonyos mértékig megértette a sztoikus fogalmakat,
ismerte a pogány kultúrákat és a kezdődő
gnózist. Gondolkodásának súlypontja azonban kétségtelenül
a zsidó hagyományban volt. Bizonyításmódja és
Szentírás-értelmezése teljesen rabbinisztikus jellegű.
Mindazonáltal a rabbinizmus nem volt teológiai
gondolkodásának egyetlen tényezője. Ahogyan fölfogja
a törvényt és a történelmet, az az apokaliptika hatásáról
árulkodik. Gondolkodásának történeti beállítottsága
és abszolút Isten-felfogása tipikus zsidónak mutatja.
Így
helyzete Jézus minden tanítványánál alkalmasabbá
tette, hogy a legkülönbözőbb fölfogású és képzettségű
emberek nyelvére lefordítsa az evangéliumot. Zsidó
volt a zsidóknak, görög a görögöknek. Mindenkinek
mindene lett -- így fogalmazta meg egyszer később
az igehirdetés máig érvényes programját (vö. 1Kor
9,20--23). Tökéletes szinten birtokolta a teológiai
érvelés képességét (2Kor 12,1 sk.). Úgy beszélt,
mint környezetének vándor tanítói, himnikus nyelven
magasztalta Isten nagy tetteit (Róm 8,31 sk.) de a
korinthusi kikötőmunkások nyelvét is ismerte.
Leveleiben vannak bensöséges helyek az egyházközség
megnyerésére (2Kor 6,11; 7,2). Van bennük szeretetreméltó
kedvesség, amikor ott kér, ahol követelhetne, hogy
egy szökött rabszolga részére lehetővé tegye a
büntetlen visszatérést (Filem). Rideg szarkazmust
mutatnak írásai, amikor a körülmetélés galáciai híveinek
azt ajánlja, hogy inkább kasztráltassák magukat (Gal
5,12).
Levelei
azt is elárulják, hogy küszködött az új megismeréssel
és fogalmakkal. Elég gyakran előfordúl, hogy
abbahagy megkezdett mondatokat, mert nem sikerült az először
gondoltakat szavakba foglalnia (vö. Róm 5,12 sk.).
Gondolkodásmódjára
jellemző a világosság (2Kor 2,17; 4,2 sk.) és a
kérdésfeltevés radikalizmusa. Ismételten megkísérelte,
hogy Isten cselekvéseinek azt a mindent meghaladó
megtapasztalását, amely a Názáreti Jézusban
megnyilvánult, megfelelően kifejezze, és az utolsó
következményekig végiggondolja.
Megtérése
(34 körül) megadta élete értelmét. A Törvényért
és az atyai hagyományokért égő buzgólkodása a
keresztények üldözőjévé tette. Hogy mikor és
hogyan találkozott velük először, már nem lehet
megállapítani. Az Egyházzal való összeütközése
azonban nyilvánvalóan összefüggésben állt azzal a
válsággal, amely Jeruzsálemben István megkövezéséhez,
a jeruzsálemi keresztény közösség hellenisztikus
csoportjának üldözéséhez és elűzéséhez, továbbá
a damaszkuszi egyházközség alapításához vezetett.
Úgy látszik, ez az egyházközség -- a jeruzsálemi
egyház törzsrészével ellenkezően -- teljesen
elszakadt a Törvénytől. Pál -- amint a Gal 1,13
sk. és a Fil 3,5 sk. mutatja -- a szigorú zsidó törvénytiszteletet
védelmezte a Törvénytől való szabadsággal
szemben. Nemcsak egy keresztre feszített Messiás ,,botrányáról''
volt szó, hanem arról a kérdésről, hogy a Törvény
érvényes útja-e az üdvözülésnek. A Törvény vagy
Jézus Krisztus? -- ez lett életének döntő kérdése.
És
ez időben történt megtérése. Úgy értelmezte
mint Isten tettét, és Jézusnak ezt a megjelenését
egy sorba állította a Föltámadott megjelenéseivel
(Gal 1,15; 1Kor 9,1; 15,8). A megtérést nem lehet lélektani,
vallási vagy erkölcsi válságból levezetni, amint
egyesek megkísérelték a Római levél 7. fejezetére
hivatkozva. Pál kényszerítve érezte magát, hogy föladja
az üdvösség útjának, az addig helyeselt jámborságnak
értelmezését. Késöbb igehirdetésében minden
embertől megkívánta ezt a megmérettetést: amit
nyereségnek tartott -- a választott néphez, a Törvényhez
való tartozást -- most jelentéktelen dolog lett. ,,Amit
előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak
tekintem... Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek
tekintettem, csak hogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá
tartozzam. Hiszen nem a Törvény útján váltam igazzá,
hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén'' (Fil 3,7
sk.). A megfeszített Messiás volt ténylegesen Isten
új és végleges üdvözítő tette. Ez jelentette
a fordulatot; Isten jövője kezdődött meg
vele. A Törvénynek, a Törvényhez való huségnek és
a cselekedetekből való megigazulásnak az útja érvényét
veszítette. Új út nyílott. Az ember az üdvösségét
csak Istenben találja meg, akinek tökéletes
bizalommal ki kell szolgáltatnia magát. Krisztusnak ez
a kinyilatkoztatása Pál számára azt is magában
foglalja, hogy Isten mint a zsidók és a (Törvény nélküli)
pogány népek Istene mutatkozik be. A pogányok is
hivatalosak a hit útjára.
Meghívatásával
együtt Pál fölismerte, hogy az evangéliumnak a pogányok
közötti hirdetése az a feladata. Ez a tudat szinte kényszerként
nehezedett rá (vö. Gal 1,16; 1Kor 9,16). A hit útja
lett életének témája. A rá jellemző
radikalizmussal járta ezt az utat. Emiatt gyanússá vált
saját keresztény testvérei előtt, s magára
vette népének gyűlöletét, pedig a végsőkig
szerette ezt a népet, és megmentéséért a saját üdvét
is odaadta volna (Róm 9,1 sk.).
Megtérése
után ,,azonnal'' (Gal 1,16) megkezdte a missziót, először
Arábia területén (Damaszkusztól délkeletre). Ez a
tevékenysége nem sok eredménnyel járt. Egyházközség-alapításokról
nincs szó. Pál visszatért Damaszkuszba, és kénytelen
volt onnan is menekülni egy ellene támadt üldözés
elől (2Kor 11,26; vö. ApCsel 9,23 sk.). Csodálatos
módon Jeruzsálemmel csak később -- ,,három év
után'' -- és akkor is csak futólagosan vette föl a
kapcsolatot (Gal 1,18--20). Ez mutatja apostolságának
önállóságát és Jeruzsálemtől való függetlenségét,
de konkrét nehézségekre is következtethetünk belőle.
Mivel Pál kezdettől fogva a Törvény nélküli
keresztény irányzathoz csatlakozott, ahhoz az irányzathoz
tehát, amelyet Jeruzsálemből elűztek,
hosszabb és hivatalosabb jeruzsálemi tartózkodása
kompromittálta volna az ottani egyházat a zsidó hatóságok
elott. Több éven át működött Pál Szíriában
és hazájában, Kilikiában (Gal 1,21). Lehetséges,
hogy az ApCsel 13. és 14. fejezetében elbeszélt
missziós utazás erre az időre esett. Barnabás
Tarszuszból Antiochiába hozta, ahol már megalakult
egy Törvény nélküli pogány-keresztény egyházközség
(ApCsel 11,19 skk.). E közösség küldötteként vett
részt Pál és Barnabás az ún. apostoli zsinaton (kb.
48/49). Az események menete nagyon nehezen rekonstruálható
(vö. Gal 2,1 sk.; ApCsel 15,1 skk.).
Kétségtelenül
a Törvény nélküli missziózás ügyéről volt
szó, amelynek jeruzsálemi jóváhagyása (talán a
zsidó hatóságok hatására) veszélyben forgott. Pálnak
sikerült evangéliumát Jeruzsálemben érvényre
juttatnia, és elérte a zsidó Törvénytől való
szabadság elvi elismerését. A missziós gyakorlat számára
kompromisszum született. Inkább taktikai mérlegelésből
-- hogy elkerüljék a jeruzsálemi egyház összeütközését
a zsidó hatóságokkal -- különbséget tettek Pálnak
a pogányok közt végzett Törvény nélküli missziója
és Péternek a zsidók körében, a zsidó gyakorlatot
megtartó missziója között. Az evangélium és az
Egyház egysége mellett szilárdan kitartottak. Ennek
jelei voltak a jeruzsálemi szegények javára végzett
gyűjtések, amelyeket Pál önként magára vállalt
(Gal 2,10). Ezzel elismerték Jeruzsálemet az Egyház történelmi
születési helyének, a pogány-keresztény közösségeket
pedig megvédték attól, hogy a görög kultuszközösségek
módjára egy sereg különálló egyházra
szakadozzanak.
A
megegyezésben azért maradt éppen elég alap a
konfliktusokhoz. A vegyesen zsidó-, illetve pogány-keresztény
egyházközségek eltérő gyakorlata az egységet
veszélyeztette. Pál maga beszéli el a Péterrel és
Barnabással Antiochiában támadt összeütközését
(Gal 2,11 skk.). Teológiailag megvédte ugyan álláspontját,
de a gyakorlatban gyaníthatóan nem tudta érvényesíteni.
Törésre került a sor Barnabással és az antiochiai
egyházzal. Talán e tapasztalatok szolgáltak alkalmul
arra, hogy Pál ezentúl a kimondottan pogány vidékeken
munkálkodjék.
Most
kezdődött az ő igazi missziója. Nagyvonalúan
megtervezett útvonalán végigjárta KisÁzsiát, Makedóniát
és Acháját. Ekkor keletkeztek a galáciai, a
filippibeli, a tesszalonikai és a korintusi egyházak
(kb. 48 és 52 között). Korintust nem számítva, ahol
másfél évig tartózkodott, nem sokáig maradt egy
helyen. Az egyház megszervezését rábízta az újonnan
megnyert keresztényekre és munkatársaira. Ő maga
ritkán keresztelt (vö. 1Kor 1,14--17). Valami tovább
űzte őt, mert az igehirdetést érezte küldetésének.
Mint minden nép apostola a birodalom egész területét
a maga missziós területének tartotta (vö. Róm 1,14;
15,16). A nagyvárosokat választotta ki az egyes tájak
középpontjaként, és remélte, hogy maguk a megtértek
viszik tovább az evangéliumot. Ez a nagy igyekezet
csak abból az eszkatológikus várakozásból érthető
teljesen, amely a korai kereszténységet eltöltötte.
Mint a jövendő Kyriosz hírnöke minden népet el
akart érni.
Ezt
a nagy célt nem tudta rögtön megvalósítani.
Palesztinába és Szíriába visszatérve, a kisázsiai
missziót folytatta. Először két éven át
Efezusban, a misztériumvallások városában tartózkodott.
Erre az időre esik rövid korinthusi látogatása
az ottani egyházban támadt válság ügyében. Letartóztatása
és pörbe fogása, amelyről a Fil 1,12 skk. beszél,
Efezusban is megismétlődött. Az efezusi tartózkodás
kapcsán még egyszer fölkereste Makedóniát és Görögországot.
Korintusból indult körülbelül 55/56-ban Jeruzsálembe
a gyűjtött adományokkal, azzal a céllal, hogy
onnan Róma felé veszi útját (Róm 15,28 skk.).
Leveleiből
és az Apostolok Cselekedeteiből kivehetjük, hányféle
megterhelésnek volt kitéve Pál tevékenysége közben.
Először is ott voltak azok a veszedelmek és fáradozások,
amelyek az antik világban az ilyen hosszú szárazföldi
(többnyire gyalogos) és tengeri utazásokkal jártak.
Pál keze munkájával maga kereste meg a megélhetését.
Csak a filippibeliektől fogadott el támogatást (vö.
Fil 4,10 skk.).
Az
egyházközségekről nem szabad valami nagyot elképzelnünk.
Általában kis csoportok voltak, többnyire az alacsony
szociális szintekről jött tagokkal (rabszolgák,
kikötői munkások stb.; vö. 1Kor 1,26 skk.).
Ha
Pál azt írja az apostolokról, hogy ,,mindenek
salakjaivá'' lettek (1Kor 4,13), az illik a valós
helyzetre. A kívülállók számára Pál elkeveredett
az antik vándorprédikátorok seregében. Újra és újra
bizonyítania kellett igaz voltát és a többiektől
való különbözőségét. Hol és hogyan találhatott
a városokban alkalmat az igehirdetésre? Hiszen
megjelenése nem volt imponáló, és szónoki képességével
sem tudta az embereket elbűvölni (2Kor 10,10; 1Kor
2,1). Amivel ügyéért harcba tudott vonulni, az egyedül
meggyőződésének őszintesége és szolgálatának
önzetlensége volt. Missziós útját kezdettől
fogva összeütközések, bebörtönzések, igen kemény
büntetések (megvesszőzés, korbácsolás, megkövezés)
jellemezték -- így hordozta magán ,,Jézus jegyeit''
(Gal 6,17; vö. 1Tesz, 2,2; Fil 1,12 skk.; 2,17; 1Kor
4,9 skk.; 15,30 skk; 2Kor 1,4 skk.; 4,8 skk.; 11,23 skk.;
Filem 13).
És
mindezt beteg emberként teljesítette (Gal 4,14; 2Kor
12,7--10)! Betegségének mibenlétét nem lehet már
megállapítani, de nyilván nagyon megviselte. Úgy vállalta,
mint a többi veszélyt, mert fölismerte, hogy Isten
ereje az erőtlenségben érvényesül tökéletesen.
Korlátainak ismeretében tanulta meg, hogy az Istenbe
vetett bizalomból éljen (1Kor 1,9 skk.; 4,7).
Életműve
számára a legveszélyesebb fenyegetések magukból a
keresztény egyházközségekből jöttek. Galáciai,
filippibeli és korintusi ellenfeleinek vallástörténeti
besorolása nagyon nehéz, csak a levelekben lévő
utalásokból lehet rájuk következtetni. Nincs kizárva,
hogy idővel Pál is megértette őket. Valószínűleg
mindnyájan gnosztikus szektákhoz tartoztak. Jellemző
volt ezekre a csoportokra a világtól elfőrduló lélek-kultusz,
amely a jelenben birtokolni vélte az üdvösség tökéletességét,
s a szentségeket mágikus módon értelmezte. A keresztény
élet történetiségét nem látták. Számukra az üdvösség
a léleknek egy bizonyos égi lét számára való fölszabadulását
jelentette, nem pedig az egész embernek és a világnak
a megváltását.
A
kereszténység Törvény alá hajtásának veszélye
ellen alig felülmúlható élességgel védelmezte Pál
evangéliumát a galátáknak írott levelében.
Visszanyúl a zsidó ellenfeleivel kapcsolatos korábbi
tapasztalataira. Számára magától értetődik,
hogy a hitnek meg kell valósulnia egy szeretettől
meghatározott életben (Gal 5,6; 6,13 skk.). Ott
azonban, ahol az Isten előtti megigazulás alapjául
az emberi teljesítményt teszik meg, Krisztushoz való
hűtlenséget látott (Gal 5,2- -4). Az ember
nemcsak akkor fordul el Istentől, ha bűnt követ
el, hanem akkor is, ha jámbor tettekkel akarja helyzetét
Isten előtt biztosítani. Akkor még a látszólag
jámbor is ,,testi módon'' él, azaz önközpontúan és
evilági módon, Istentől elzárkózva. Hinni annyi,
mint radikálisan komolyan venni azt, hogy az élet értelmét
csak Isten tudja megadni, és Jézusban végérvényesen
meg is adta. A Törvény teljesítése nem képes életet
adni. A Törvény azért jött, hogy Krisztushoz
vezessen mint pedagógus (Gal 3,19--28; Róm 5,20). A
keresztény Istennek kiskorú fia, kiskorú leánya, és
ezért a Törvény minden szolgaságától szabad (Gal
4,4--7; 5,1). Pál szerint az Egyházban megvalósult a
szabadság alapformája (Gal 4,21--31).
A
kereszténység gnosztikus félreértésével szemben Pál
hangsúlyozta, különösképp a filippieknek és a
korintusiaknak írott levelében, a kereszténység történelmi
vonatkozásait. Pál is súlyt helyezett arra, hogy
hangoztassa az üdvösség jelenvalóságát, Istennek a
világhoz fordulását, de a ,,már'' mellé odaállította
a ,,még nem''-et, a megváltás jövőbeliségét.
A keresztény lét paradoxonának így találta meg a
feloldását: megváltás a veszélyeztetettségben,
szabadság a megkötöttségben, élet a halálban és
Isten a történelemben. A keresztény minden remény
ellenére él a reményben (Róm 4,18). Még nem tökéletes,
még úton van, de feledve, ami mögötte maradt, és
nekifeszül annak, ami előtte áll (vö. Fil 3,13).
A
megkeresztelt nem mentesül a helytállástól, ellenkezőleg,
a történelmi döntés lehetősége épp most adott
számára (vö. Róm 6). Tevékenysége nem esik a világon
kívül. Testben élni annyit jelent, mint párbeszédben
lenni a világgal és megfelelni kihívásaira. ,,A test
az Úrért van, az Úr pedig a testért'' (1Kor 6,13). A
pneumatikus képzelgésekkel szemben Pál a szeretetet
tette meg minden kegyelmi adomány teljesülésének. A
keresztény élet másokra irányul, józan szolgálat a
világ hétköznapjaiban. Megköveteli, hogy tűrjük
a feszültségeket, és vállaljuk saját helyzetünket.
Ezekben valósítja meg a keresztény a hivatását. Pál
próbálja ellenfeleit megérteni és meggyőzni.
Nem mindig sikerül neki. Miközben a velük folytatott
vitákban az ,,Ő'' evangéliumát újra átgondolja,
egy új korszak számára teszi érthetővé Jézus
evangéliumát.
Korintusból
írta Pál legjelentősebb levelét a római egyházközséghez.
Fordulópontot rögzít: Pál a birodalom keleti felében
lezártnak tekinti a missziót, Rómán keresztül tovább
akar menni, hogy Hispániát térítse. A levél mindent
összefoglal, ami a két évtizedben teológiailag kiérett
benne. Kiegyensúlyozottan kifejti evangéliumát: a
megigazulás egyedül csak a hitből van, a Törvény,
a bűn és a halál alól való szabadság Isten műve
Jézus Krisztusban. Hitének középpontja Isten
szeretete, amitől semmi sem szakíthat el (Róm
8,38 sk.). A ,,választott nép'' sorsa felől föltett
kérdés az evangéliumnak megfelelő választ kap:
,,Isten minden embert az engedetlenségben fogott össze,
hogy mindenkin könyörüljön'' (Róm 11,32).
A
Rómaiakhoz írott levél teológiai végrendelete lett.
Az Apostolok Cselekedetei szerint Pál mint a római állam
foglya érkezett Rómába. Mi lett missziós terveiből,
nem tudjuk. Halálának idejére vonatkozóan is meg
kell elégednünk a találgatásokkal. Régi hagyomány
szerint 67-ben, de talán már 66-ban végezték ki Néró
idejében.
Pál
egyházközségei nem vitték tovább evangéliumát. A
2. században legtöbbjük a gnózisba tévedt. A nagy
Egyház is alig tudta gondolkodásának feszültségét
és dinamikáját elviselni. A gyöngeségről adott
tanítás itt ismét igazolta magát. Ha bárhol az egyháztörténelem
folyamán fölfedezték evangéliumát, megmutatkozott
üzenetének ereje, a hit mindig új indításokat
kapott és kap belőle. Az általa hirdetett evangélium
igazsága ítéletté válik az emberek rendszerei és törekvései
fölött, amelyek erőt akarnak venni Isten bölcsességén
és tettein.
--------------------------------------------------------------------------------
A
népek szent apostolának életéről, aki ,,Isten
kiválasztott eszközeként'' szóval és tettel utat tört
az evangéliumnak a világban, megrendítő tájékoztatást
adnak levelei és az Apostolok Cselekedetei. Kövessük
ennek a Krisztus követésében magát fölemésztő
életnek a nyomát.
Az
átváltozás órájáról, amikor Saulból Pál lett,
drámai leírást ad Szent Lukács: Amikor Saulnak kimerítő
lovaglás után kevéssel dél előtt a távolban
feltűntek Damaszkusz tornyai, ,,az égből
egyszerre nagy fényesség vette körül. Földre
hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá:
Saul, Saul, miért üldözöl? Pál megkérdezte: Ki
vagy, Uram? Az folytatta: Jézus vagyok, akit üldözöl.
De állj föl, és menj a városba, ott majd megmondják
neked, mit kell tenned. Útitársainak elakadt a szavuk,
mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit
sem. Saul fölkelt a földről, kinyitotta szemét,
de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba kézen
fogva.'' Itt három napig imádkozott és töprengett.
Akkor az Úr elküldte hozzá Ananiást, és szíve
elnyerte a hit ismeretét. Ezután megnyíltak szemei és
látott.
A
következő szombaton határtalan volt a csodálkozás
a damaszkuszi zsinagógában, amikor Saul fölállt, és
a farizeus biztos szentírásismeretével bizonyította
az elnémult hallgatóság előtt, hogy a Názáreti
Jézus valóban a megígért Messiás. Azt is elbeszélte
nekik, amit maga átélt, és hogy ő már a
Krisztusé. Akkor kitört a fölháborodás vihara, Pálnak
menekülnie kellett. Amikor három év múlva ugyanott
áll, életre és halálra megy a dolog. A megrökönyödött
zsidók meg akarják kövezni az ,,árulót''. A keresztények
elrejtik, de a város kapuinál őrök állnak, hogy
elfogják. Akkor barátai éjjel kosárban eresztik le a
város falának egyik oldalán. Így kezdi Pál rögös
útját, amely az Egyháznak a népekhez vezető útja
lesz.
Pál
fölemészti magát ,,az ige terjesztésében''. A
gyenge és beteges ember mintegy hatezer, fáradságosan
megjárt kilométer után végigtekint az Úr keresztútjának
követésében eltelt életén, és így könnyít szíve
terhén:
,,Isten
nekünk, apostoloknak az utolsó helyet jelölte ki,
mint olyanoknak, akiket halálra szántak, hogy látványul
szolgáljunk a világnak, az angyaloknak és az
embereknek is. Mindmáig éhezünk és szomjazunk, nincs
ruhánk, és verést szenvedünk. Nincs otthonunk, és
kezünk munkájával keressük kenyerünket. Ha átkoznak
minket, áldást mondunk, ha üldöznek, türelemmel
viseljük, ha szidalmaznak, szelíden szólunk. Szinte
salakja lettünk a világnak, mindenkinek söpredéke
mostanáig. -- Krisztus szolgái (mások)? Én még inkább.
Hiszen többet fáradtam, többször voltam börtönben.
Módfelett sok verésben volt részem, sokszor forogtam
életveszélyben. A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján
negyvenet, háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek.
Háromszor szenvedtem hajótörést, egy nap és egy éjjel
a nyílt tengeren hányódtam. Sokszor voltam vándorúton.
Veszélyben forogtam a folyóvizeken, veszélyben a pogányok
között; veszélyben városokban, veszélyben a pusztaságban;
veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.
Fáradtam, gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem
és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam, és
nem volt mit fölvennem.''
Amikor
az apostol harmadik apostoli útján Palesztinába
visszatérőben megérkezett Cézáreába, egy
Agabusz nevű tanítvány megragadta derék- kötelét,
összekötözte vele kezét és lábát, és így szólt:
,,Azt az embert, akié ez az öv, a zsidók
megbilincselik, és átadják a pogányoknak.'' Így is
lett. Jeruzsálemben az apostolok örömmel fogadták az
érkezőt. De arra kérték, mutassa meg a zsidó néphez
való tartozását, és ezért kísérjen föl a
templomba négy férfit, akik ott fogadalmi áldozatot
akarnak bemutatni. Pál velük ment. Ekkor azonban
ellenfelei elhíresztelték, hogy pogányt vitt magával
a szentélybe, és így a templomot megszentségtelenítette.
Ezért halál volt a büntetés. A templom kapuit bezárták,
és a fölzajdult tömeg meg akarta Pált kövezni. Az
utolsó pillanatban megjelent a római parancsnok és leállította
őket. Pált hivatalosan letartóztatta, és elküldte
Cézáreába a helytartóhoz, hogy ítéljen fölötte.
Akkor Pál kijelentette: ,,Római polgár vagyok. A császárhoz
föllebbezek!'' Rómába vitték. Nem tudjuk, mikor végezték
ki ott, de ismerjük a helyet, ahol lefejezték: a Rómából
Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett.
Egy
régi legenda szól arról, hogy azon a helyen, ahol
szent feje a földre hullt, három forrás fakadt. Mély
értelmű jelképe ez annak az élet-folyamnak,
amely Pálon át a világba áradt.
|
